Versek : Petőfi Sándor - Távolból |
Petőfi Sándor - Távolból
2007.02.01. 19:45
Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott.
...Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlök mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse – – Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek!
(Pozson, 1843. május.)
|